Március első vasárnapján telekocsival vágtunk neki a Börzsönynek, pontosabban Perőcsénynek. A Börzsöny sajnos nincs közel, sőt az időjárás előrejelzések sem voltak túl biztatóak, azonban sikerült négy lelkes útitársat találni, így elindultunk. Az eső szinte végig esett az odaúton, azonban az indulásra éppen elállt.

Ezúttal csak egyetlen táv volt, ami 32,5 km hosszú volt, itt 1636 méter szintemelkedés várt ránk. Aki volt már a Börzsönyben az tudja, hogy soha sem szabad magunkat elbízni utunk során, minden lépésünkre oda kell figyelni. A vadregényes táj igen sok szépséget, ugyanakkor rendkívül sok nehézséget is magában rejt. A többiek sétálva, lassan, fényképezgetve vágtak neki a túrának, ezért én még bőven ráértem elindulni. A perőcsényi kocsmából indulva, ahogyan elértük a falu szélét rögtön vendégmarasztaló sáros út fogadott. Futni szerettem volna, de itt esélyem sem volt erre. Egészen a Jancsi-hegy – Holló-kő gerincig kellett várnom mire begyújthattam a rakétákat. Ez a szakasz a legkedvesebb a számomra, remek kilátást nyílik az egykori hatalmas ősvulkán egykori kalderájára. Végre örültem, hogy kicsit gyorsabban haladhatok, olyannyira, hogy már az első kódfelírós ellenőrző pontot be is néztem. Ezt a második ponton néhány segítőkész sporttársnak köszönhetően pótoltam is. A sziklás, köves részek szárazabbak voltak ugyan, de nehezen lehetett rajtuk egyensúlyozni, nagyon oda kellett figyelni. Az erdei talajjal borított részeken viszont sár, helyenként óriási pocsolyák is voltak. A debreceni útitársakat magam mögött hagyva a terepviszonyokhoz mérten közepes sebességgel haladtam. A Nagy-Hideg-hegyre felérve sokkal hűvösebb volt már, a táj pedig hóval borított volt. Nem akartam sokat pihenni a turistaházban, egy sörre azonban majdnem be is fizettem, csak hát a pénzemet lenn hagytam a kocsiban Perőcsényben, így jártam. Úgyhogy maradt a kötelező feladat, egy gyors kéktúra bélyegzős pecsételés az itinerre, aztán indultam is tovább a Csóványosra egy kis kerülővel az Oltárkő felé. A havas terepen csak lassan, komótosan lehetett haladni, végül felértem a Börzsöny legmagasabb pontjára és ha már itt voltam fel is mentem az új kilátóba. Lefelé az Országos Kéken vitt az út vissza a Nagy-Hidegre. Ismertem az útvonalat, így végre én segíthettem a rossz irányba futóknak. Ilyen biztos magamban még sohasem voltam, hogy jó úton járok J mivel a Börzsöny túraútvonalaiból írtam a szakdolgozatomat, illetve Robi sógor KÖR bejárása és próbázása során is jártam már erre, így elég jól ismertem erre a járást. A visszaúton a terepviszonyok ugyanazok voltak, a havas tájat, a sáros, helyenként ágakkal, fakidőlésekkel tarkított utak váltották fel. A legvégén egy viszonylag könnyen futható, lejtős szakasz volt, bár futni már nem igazán volt kedvem. Végül 5h 8perces idővel értem a perőcsényi kocsma melegébe, ahol fogadott Orbán Imre és lelkes segítője. Díjazásom egy szép jelvény és egy oklevél volt. Mivel úgy kalkuláltam, hogy a többiek még minimum 3 óra múlva jönnek megajándékoztam magam egy Palóc kézműves sörrel. Átöltöztem, falatoztam és vártam a többiekre. Amíg vártam az emberek folyamatosan érkeztek be és cserélődtek ki, vasárnap délután révén egyre többen jelentek meg a helyi kocsma törzstagjaiból is, azonban az útitársaim csak nem akartak megérkezni. Ha ezt tudom, ihattam volna még egy másik sört is gondoltam magamban. Végül aztán nagy nehézségek, eltévedés után beértek a csellengők is, így végre lassacskán elindulhattunk a hosszú hazaútra. Persze ők kidőltek, én meg vezethettem végig. Ámde nem voltam szomorú, mert egy elég nehéz terepen ismét behúztam egy szuper túrát és végre láthattam a Börzsönyt az év ezen szakaszában is.