„A világ legjobb akadályversenye” – ezzel a szlogennel reklámozzák, vezetik be az egész világon a Spartan Race akadályversenyeket. A sógornőm történetei alapján kaptam kedvet, ehhez az újszerű kihíváshoz és az egész világot behálózó versenysorozatból kiválasztottuk az idei első magyarországi futamot Visegrádon. A verseny lényege, hogy menet közben, meglepetésszerűen kerülnek az ember elé a különböző akadályok, hogy ne lehessen felkészülni rájuk. A táv is minimum 5 kilométeresnek volt megadva előzetesen, de mint kiderült majdnem 9 kilométerre sikerült a szervezőknek a pályát megrajzolni. A verseny terepen zajlott, az elején egy út alatti csatornán kellett átfutni, amiben bokáig érő sáros víz előlegezte meg a későbbiekben ránk váró pályaelemeket. Innen egy viszonylag hosszú emelkedővel felfutottunk a vár aljához. A következő szakaszokon a célig szembesültünk az akadályokkal. Kezdetben palánkokon kellett átmászni, vagy alattuk átkúszni, ami nem okozott különösebb nehézséget. Aztán szögesdrótos szakasz alatti átkúszás következett, ami kellemesen hatott az ember térdére, könyökére. A sípálya aljában homokzsákok voltak lepakolva, de nem árvízvédelmi jelleggel, hanem meg kellett egyet ragadni és felsietni vele a pálya tetejére, majd vissza a kiindulási pontra. A lefelé menetet pókjárásban tudtuk megoldani a zsákkal a hasunkon, mert annyira sáros, csúszós volt a talaj, hogy nem tudtunk talpon maradni. Egészen magas palánkok is elénk kerültek, amelyeket, egymást segítve bakot tartva másztunk meg. Memória feladat következett. A rajtszámhoz kapcsolódóan, kellett megjegyezni egy négyjegyű számot és egy nevet és a pálya későbbi szakaszán visszamondani az illetékeseknek. Egyensúlyozós feladat egy 5-6 m hosszú, élére állított deszkán, ami még emelkedett is. Dárdadobás, ahol egy seprűnyél-százasszög megoldású dárdát kellett egy szalmabálába beállítani. Ismét magas, ámde ferde palánk került elénk, ahol követtük az eddig bevált taktikát és bakot tartva tologattuk fel egymást. Majd csöveken, kapaszkodva kellett előrehaladni úgy, hogy egyikről átlendüljön az ember a másikra, sáros, csúszós fémfelületeken tartva magunkat. Ismét közel kerültünk az anyaföldhöz, mert újabb szögesdrót akadály következett megbolondítva némi sáros, vizes dagonyával, amibe belehasalva, forogva, kúszva lehetett továbbhaladni. A pocsolyák aljáról a szervezők elfelejtették a kavicsokat kiszedni és rózsaszirmokat sem szórtak szét, így a könyök-térd kérdés ismét aktuálissá vált, kiegészítve a varacskos disznó küllemmel. A következő akadálynál megoldódott a sáros ruha probléma, mert át kellett bújni egy palánk alatt, aminek az alja egy vizesárok fölött volt. Nem volt kérdés, hogy teljes egészében víz alá kell merülni és úgy átbújni a palánk alatt. Legalább a víz friss volt, mert egy tűzoltótömlőn keresztül akkor szivattyúzták a Dunából és enyhén hidegebb volt, mint a strandon lévő gyerekmedence vize. A víz alól kibukkanva a kinti levegőt ( kb. 7°C ) szinte forrónak éreztük. De nem volt megállás, mentünk tovább átvészeltük a homokzsák felhúzást kötéllel, csigával 6 m magasra, majd óvatosan visszaengedtük a földre. Nyakig érő vízből felkapaszkodni kötélre és felmászni, majd leereszkedni, aztán át a csöveken, gyűrűkön kapaszkodós átlendülős utolsó akadályig és tovább a célba. Amelyik akadályt nem tudtuk teljesíteni, ott úgy engedtek tovább, ha 30 db négyütemű fekvőtámaszt csináltunk változatos talajon, fűben, sárban, földön, strandhomokban, az akadály helyszínétől függően.

Végül sikeresen beértünk mindannyian 2 óra 28 perc körüli idővel. Már tervezzük a következő versenyt, ami hosszabb lesz, még több akadállyal, valószínűleg még több négyüteművel, de a célba éréskor hatalmas elégedettséggel és örömmel.