Az idei futószezonom első igazi megmérettetésére március 27.-ig kellett várni. A futóévem egy igazi csemegével indult, mégpedig a X. Vértes Terep Maratonnal. Edzésekkel, 4-5 teljesítménytúrával (32,5-57 km), két 25 km-es Yours Truly-val a hátam mögött vágtam neki a maraton névre keresztelt, de valójában 39 km-es, 1005 m+-t rejtő távnak. Húsvét vasárnapján, óraállítás után fittnek nem igazán mondható állapotban, hajnali 4h-kor vett fel Orsival bennünket a Deák házaspár. Szabival és feleségével, Erikával, két szuper hosszútávfutóval utaztunk Szárra, a verseny helyszínére. Utunk zökkenőmentes volt, megérkezésünkkor gyakorlatilag az első futók voltunk a pakoló önkéntesek mellett. Ahogy telt az idő egyre többen lettek a sportcsarnokban. Hamarosan elindult a regisztráció folyamata is, felvettük a rajtszámot, az időméréshez szükséges dugókát, aztán utoljára még haraptunk valami szilárdabbat. Lassan öltözködtünk, melegítettünk, hangolódtunk a versenyre. Az időnk egyre fogytán volt, erre figyelmeztetett a mikrofon is.

Az ultra (50,6 km) és a maraton (39 km) táv rajtja 9h-kor, együtt zajlott. Az idő múlásával nem maradt más hátra, mint hogy elbúcsúzzak Orsitól és sok sikert kívánjak az ultratávon induló Szabiéknak. Pontosan 9:00-kor el is rajtolt a mezőny.

Próbáltam tartani a lépést az élbollyal, ám hamar megléptek a srácok, ami nem is volt meglepő, mivel jó néhány kiváló terepes, tájfutó, spartan race győztes stb. képviseltette itt magát. Az egyre erősödő napsütésben kezdett melegem lenni, de nem akartam megállni, hogy lejjebb öltözzek. Szándékosan nem nézegettem az órámat, próbáltam jól érezni magam és csak a futásra koncentrálni, de mivel nem várt fáradtság ért utol, ráadásul még a gyomrom is rosszalkodott, így ez elég nehezen ment. Hol jobb, hol rosszabb volt, de hála megállásra nem került sor emiatt. Fél táv körül álltam meg legelőször frissíteni, ekkorra már meg is éheztem, jól is esett lakmározni. A gumicukros-sajtos-olívabogyós kombó után újra erőre kaptam. Az útvonal részben ismerős volt már a tavalyi VérKör-ről. Végig remekül követhető jelölés jellemezte az útvonalat, a terep kellemesen lankás, többnyire jól futható volt, azaz lett volna, ha éreztem volna magamban igazán az erőt, így a 23-28 km között szenvedtem kicsit, de aztán csak sikerült túllépni a fáradtságon és az izombántalmakon. Ekkor már gyakrabban nézegettem az órát, számolgattam, úgy gondoltam, hogy innen már meglehet a titkos vágyam, mégpedig 4 óra alá bejönni.

Az utolsó 7-8 km-re ettem egy csokit, egy zselét, majd összeszedvén a maradék erőmet is próbáltam egy egyenletes tempót futni. Ez viszonylag sikerült is. A végtelennek tűnő aszfaltos út nem esett igazán jól, de a település első házait meglátván már tovatűnt minden nehézség, szenvedés és már csak a célba érés, valamint a szép érem gondolata járt a fejemben. Orsi már várt rám, így kötelező volt a mosoly, a kisimult arc és persze sprint az utolsó métereken. A célba érve ellenőrizték a kötelező felszerelések (mobiltelefon, feltöltött, bekapcsolt állapotban, arcképes igazolvány és minimum 0,5 literes kulacs) meglétét, csupán ez után kaphattam meg idei első érmemet. (Közel 30 fő a kizárás sorsára jutott, mert valami hibádzott az előírt kötelező felszerelésükből)

            Az órámat 3:49:51-nél állítottam le, így 115 célba érkező versenyzőből a 20. helyen zártam. Nem lehetek telhetetlen, de éreztem, hogy ha nincsen a hasfájásom talán még jobb időt futhattam volna, de mint tudjuk a sportban nincs ha. Miután magamhoz tértem betoltam a jól megérdemelt gulyásomat, ittam egy sört, lefürödtem és vártuk Erikát, Szabit. Ahogy számítottuk rendben megérkeztek ők is.