Szombat hajnalban indultunk Sástóra, a lassan 3 éve elhunyt kiváló hegymászó Kiss Péter emlékére létrehozott teljesítménytúrára. Orsi ezúttal önkéntes segítő volt, a rajtoltatásban és az étkeztetésben vette ki részét. (azt hiszem jobban is járt :D)

Tavaly a 37 km-es távot teljesítettem, így idén az 57-re neveztem be. Reggel még köd volt és szemerkélő eső. Nem igazán éreztem az erőt a lábaimban, fel-alá járkáltam, nem tudtam mitévő legyek. Végül csak átneveztem a 37-re, hosszas öltözködési mizéria után nekivágtam. Az már az első pár száz méter megtétele után látszott, hogy ez nem lesz sima ügy. Hatalmas sár volt, mondhatom pötyőnek is. Mindenfelől sárpatakok folytak lefelé a lejtős domboldalakon. Az elején még kerülgettem a pocsolyákat, de aztán esélytelen voltam velük szemben. Próbáltam jól beosztani az erőmet, persze ez nem ment mindig. Hála tavalyról ismerős volt a terep, bemelegítésképp egyből fel a Kékesre. Lenn 4-5 fok, eső, ahogyan haladtunk felfelé havas esőből fokozatosan havazásba ment át a csapadék. A Kékesen fenn viszonylag nagy hó volt. Gyors pecsételés a ponton aztán mentem tovább. Itt ért utol két remek terepfutó, akikkel próbáltam tartani a lépést, kb. 12-13 km-en át ment is. Eközben a sáros talajtól még rosszabb megpróbáltatások sora következett. Többször kellett bokáig, olykor térdig is gázolni a patakokba, annyira meg voltak duzzadva. Viszont a második, harmadik átkelés után már nem gondolkodtam, egyszerűbb volt simán átgázolni rajtuk. A két nyulammal együtt elég jól haladtam, nélkülük biztosan nem vettem volna rá magam, hogy ilyen tempóban nyargalásszak. A sár, patakátkelések mellett azért több helyen kidőlt fák, illetve irtások mellett is elhaladtunk, a talaj elég csúszós volt, többször is stabilizálnom kellett. A meredek részeken vélhetőleg nagy segítség a bot használata, azonban én e nélkül szoktam nekivágni. A kilométerek fogytak, én meg egyre csak kalkuláltam, hogy hogyan is kellene, mitévő legyek. Addig agyaltam, míg megléptek a srácok előlem, én meg a nyelvemet lógattam. Közben utolértem egy idősebb urat, akin látszott, hogy bőven van már kilométer a lábaiban az évek alatt. Nos, az ő hatására végül úgy döntöttem, hogy eső, sár, duzzadt patakok ide vagy oda, én ennek ellenére mégis nekimegyek az 57 kilométernek. Ekkor még csak a 24. km-nél jártam! Az előttem álló szakaszokon érdekes módon nem hagytam el magam, volt erőm, utolértem egy jászberényi terepfutót, akivel ezután gyakorlatilag végig együtt haladtunk tovább. Újabb Kékes csúcstámadás, ekkor szintén jött két remek futó, akik húztak magukkal, így következett kb. 6 km erőn felüli nyargalászás, a Kis-kő, majd a Markazi vár felé vezető úton is többször küzdöttünk meg patakátkeléssel, az egyiknél még találtunk egy repeszgránátot is. (Na, ilyenben sem volt még részem) A két srác rendkívül jól felkészült volt, a 44. km körül engedtük el őket végleg. Ezután következett számomra a legnehezebb rész. Az erőm is fogytán volt, ha lehet tetézni a sár mennyiségét, akkor ez itt maximalizálódott, a Markazi vártól visszafelé pedig a nehezen járható és alig látható jelöléssel vezetett meredek szakasz volt a halálom. Egy örökkévalóságnak tűnt mire ismét szintben vitt az utunk. A legutolsó etapon még várt ránk a tavalyról ismert cuppogósan sáros, vendégmarasztaló patakmeder és a Sástó-Adrenalin Park lábánál lévő végtelen lépcső. Hát ezek végleg feltették az Í-re a pontot, számomra ez a túra felért egy spártai küzdelemmel. Mentem már távra hosszabbat, de egyelőre szintben illetve a körülményeket tekintve eddigi legnehezebb túrám volt. A végelszámolásnál 8h 59 percet mutatott az óra.